Egy késő téli éjjelen történt a dolog, már a február végén járhattunk. Jobb napjainkban az ég is kivirult, magasról szórta ránk sugarát, s mindent betöltött az élet. Itt a tavasz szokták mondani, beindulnak a hormonok. A házunk mögött, a kertben, magányosan állt egy hóember. A nap már kikezdte rendesen, de az még büszkén tartotta magát. A kard a kezéből, ami egykoron még seprűként funkcionált, most ott rozsdált a réten, itta magába az ember olvadó könnyeit. A szeméből a fény megtörten verődött csak vissza, nem csillogtak már az ezüst gombocskák mint rég. Valószínűleg csak az idő kezdte ki szegényt, de hát ez a sorsa, véget ért a tél.
Minden embert megillet egy utolsó esély, akkor ugyan szegény hóemberrel miért szemétkedjünk, még van fél hónapja hátra, hát élvezze ki. A napos időnek köszönhetően a természet is mozgásnak indult, a rovarok értek ide elsőnek. Nem, nem azok a zümmögő, szurkáló, kötözködő szarok, inkább a reményt hordozó első telepesek. A főszereplőnk, szegény megsínylett hókatona, egy fa tövében keresett menedéket a tűző nap elől. Bár az is lehet hogy csak a gyerekek építették oda, vagy a papa gördítette arrébb. De számomra sokkal hitelesebbnek tűnik, hogy ő maga sétált el, a múltkor láttam is lent a sarkon. Szó mi szó, emberünknek kalandos élete volt, ám látva az elmúlás közelségét, ő is életritmust váltott. Vagy csak a sok napsütés ártott meg neki?
Tehát, ott tartottam, hogy működésbe lépett a szerves közeg. Egy hernyó zuhant alá a hatalmas fáról, éppen táplálék után kóborolt. Bár az is lehet rég jól lakott már, csak szórakozni próbált. De ez mégis csak hamisnak látszik, hisz ő még sosem tapasztalta meg milyen is a zöld levél, s még meg is kell majd tanulnia hogyan kell jól lakni. Egy magányos vasárnap volt ez mind. Egy gyereket se láttam kint. Bent tanultak a holnapra, s a hóember ott maradt egymaga. Ők ketten voltak csak ott egymagukban, s a hernyó még éppen csak most pottyant le a fáról. Először csak köszöngettek, szemeztek egymással. Önmagát látta a szürke gomb szemekben, s még valami fényt, ami megbabonázta. Néha beszélgettek az időjárásról, vagy könnyedebb témákról. Ilyen például a zene, a madarak nesze. A veterán pedig megmutatta neki az élet csínját-bínját. Talán egy kicsit többet is. A kis hernyót elvarázsolta a férfi közelsége, úgy tűnt beleszeret ebbe a hóemberbe.
Így telt el a Január, dúlt a szerelem. Észre sem vették az idő múlását, ahogy a homokszemcsék szép lassan csordogáltak le a homokóra vékony csövén. A férfi tudta hogy ideje véges, tudta hogy időben kell cselekednie. Várt a megfelelő pillanatra. Időközben a másik is bebábozódott, megindult a fejlődésben. Boldog idők jöttek, még a nap is kivirult felettük. Az időjárás megenyhült érettük. Még egy pad is kinőtt a földből a kis fa mellett. Egy szóval minden úgy történt ahogy az nekik jó legyen. Boldogan.
Történt aztán hogy ismét lehullott a hó. További hóemberek jötek le a földre, ismét együtt volt a nagy család. Az akkor már bábozódött hölgy kicsit megszeppenve észlelte a nagy tömeget, kicsit még félénk volt, sosem látott még ennyi embert. De ahogyan oldódott a hangulat, ismét feljött a nap. Mindent körülvett a szeretet, így ő is csak szeretett. Aztán már a nagy hócsalád, együtt örvendett az új hónapnak. Akkor már egy hónapja jártak, vagyis hogy csak ott álltak, de a helybenmozgás mindent megért.
Aztán tovább telt az idő, mert hogy ugye annak telnie kell, hisz ez az élet. És az élettel együtt a káosz is haladt előre. Mert ugye az nem lehet hogy minden olyan szépen teljen. Gondolom erre valami szabályt is írtak ott fent, a hó birodalmában. Amíg azok ketten élvezték a ősöktől kapott életet, addig mások már azon törték a fejüket ők vajon mit élvezhetnének. És életszerű örömök híján, nekik már csak a pusztítás maradt. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, hozzá is kezdtek ördögi szervezkedéseikhez. Azok ketten épp kint feküdtek a hóban, kis angyalkákat gyártva heverésztek egymáson. Aztán ismét leesett a hó, de ez már nem a megszokott fehér tájat hozta magával, helyette mindent elnyelt a lucskos saras közeg.
Majdnem másfél hónapja tartott a románc amikor vége szakadt. Egy szempillantás volt csupán az egész, talán fel sem fogták mi történt. Aztán csak úgy mindennek vége lett köztük, és később már nem is érdekelte őket. A hernyóból pillangó lett és tovaszállt a lemenő nap sugarán. Az olvadásnak indult veterán pedig ott maradt egyedül. Egy vasárnapi délután volt, amikor a gyerekek már bent tanultak a holnapra. Szép lassan ment csak le a nap, minél tovább fájjon az mindenkinek. A pillangóról azóta nem sokat hallottam de állítólag jól megvan egy vén szarvasbogárral, járja vele a hattyúk táncát.
De utána este lett. Az este amiről már beszéltem. Sőt talán az egész mesém is itt kezdődött, ezzel az estével, ami még csak most jött el. Egy varázslatos este volt, a hold sokáig magasan szórta le hamiskás fényét, ami mint tudjuk nem is az övé, de ezek szerint ma a nap is jólelkű volt. Tehát eljött ez az este, a magányos hóember a holdtöltét leste. Egyszer csak jött egy pillangó a vállára szállt. Először csak köszönt neki, majd közelebb állt. Nem tököltek sokat, viszonylag gyorsan előjött a téma. Mondjuk ki nyugodtan, jól végződött az éjszaka.
Az idén úgy néz ki később jön el a tavasz, már Március van mégis havas a táj. A mi hóemberünk kapott még egy esélyt az élettől, hogy meglelje a boldogságot. A jelen még előttem is ködös, de a múlt ami volt szép is, akadtak szomorú pillanatai, hogy úgymondjam életszerű volt, de legtöbbször boldog, és mindenképp szerelmes, az most mindenképp bezárult.
Végezetül már csak egy tavaszi reggel maradt hátra. Egy férfi ült a nagy fa tövében, kezében egy megkopott régi könyv. A borítón még kiolvasható volt a napló felirat. Belülről pedig betűkkel volt tele, már csak egy lap maradt hátra. Egy toll került elő a zsebből, és már gépelte is a következő sorokat. "Bármi is történt a télen, már úgy érzem vége. Tegnap elolvadt az utolsó hó is, mára már híre sem maradt. Mint a tájról úgy rólam is lekopott ez a szürkeség, úgy érzem ismét kivirágzik a lelkem." Ezekkel a sorokkal záródik a hóember naplója, egy nagy csattanással csúkódott össze a vastag köny. És már lakat is került rá, hogy soha többé ne nyissa ki senki. Aztán a férfi felált a fűről, a padot válaszotta. Egy ideig még nézte a tájat, a magasan sétáló nap melege sütötte arcát. Aztán felált, s hangosan gondolkozott.
- Hm, új füzetet kell vennem. De, majd később, valaki már vár rám. Sietnem kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése