Néha csak fekszem az ágyban, érzékszerveim sorra kikapcsolnak. Behunyom a szemem, csend van. Már csak az agyam jár, olajozott kerekei forognak lassan, gördülnek tova a gondolatok mezején. Van úgy, hogy ébren is csak állok, nem törődve a világgal. Olyankor súlytalanságba kerülöm, szép lassan elmozdul alattam a föld…
Később ébredem. Azt veszem csak észre, hogy minden megváltozott. Mint amikor egy férfit ezer évre lefagyasztottak, és meghökkenve nézi az utópikus világot. Hát ez történik velem is nap, mint nap. Kivonom magam a forgalomból egy pár perce, órára, akár napra, és a világ alaposan megváltozik alattam. Ismerősök vállnak ismeretlenné, szerelmek tűnnek le, lesznek ellenségekké. Szürke megszokott, kicsinyes emberek, akiket eddig észre sem vettem, hisz csak álltak ott ők mellettem, de velük soha semmit nem, kezdtem. Most mégis az ő tőrük áll ki a hátamból, és én szép lassan vérzek elfelé. Persze, szemből próbálkozni mindegyik gyáva. Nem mernek a szemembe nézni, mert amit ott látnának az ők maguk, a bűntudat, ahogy gyönyörű álmokat foszlatnak szét…
Hát szóval ilyen ez. Néha fáj, hogy csak állok, csak a föld mozog. Az viszont meg nem áll soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése