Van egy kérdés amire bárki szemrebbenés nélkül hasonló választ adna. De vajon hány százalékuk igaz?
Amikor ezt magamnak szegezem, mára már igent tudok mondani. Aki valóban ismeri a múltam, aki át tudja érezni a fájdalmaim, a sötét kimondott szavakat, tetteket, azok tudják most miről beszélek. Négy éve kezdődött minden, de az elmúlt két-három év már kitűnő példája egy minőségi javulásnak. Vannak akik gátlástalanul a szemembe nevetnének e sorok láttán, és persze vannak akik csak mögöttem mernek nevetni, de ez a blog nem is nekik szól, sőt nem is szól senkinek. Pusztán gondolat ébresztés, vagy épp felejtés, itt a monitor előtt.
Mára ha valaki ezzel a kérdéssel fordulna felém, én biztos hogy igent mondanék, mert így érzem. És mások is így gondolnak rám. Utólag is köszönök nekik mindent. Jó érzés úgy nézni a tükörbe hogy nem fáj semmi. Hogy nem kell megfelelni, hisz pont úgy vagyunk jók, ahogy idekerültünk erre a planétára. Van akinek talán szarabb sorsot szántak, de az örök kérdés mindig is az marad hogy emberek tudunk e maradni még az ilyen ínséges időkben is.
És igen. Lehetséges. Csak bízni és akarni kell. Ha nem akarjuk, ha nem vágunk bele, sosem fog menni semmi. Bízni pedig mindig kell valamiben. Itt nem feltétlenül az Isten kérdésről beszélek, bár én magam hívő vagyok, de pontosan azért, mert úgy tartom mindenkinek hinni kell valamiben. Egy jó barátban, a szerelmedben, a családodban, az emberiségben, vagy Istenben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése