Aztán csengetnek. Az iskolában vagyok? Itt ülök a könyvtárban, valószínűleg bealudtam az egyik gép előtt. Végül is, miért ne? Ismét felerősödik a zsivaj, a termekből kitörő diák sereg. Igen, biztos hogy itt vagyok. Ma reggel állva aludtam a buszon, most minden megtörténhet.
Utolsó mentsváramként a mellkasomra helyezem a kezem. Lágy halk ütemes kattogás. Egy-egy Szívdobbanás. Régen ez az érzés mindennapos volt számomra. Ránéztem a kedvesemre és már éreztem is ahogy gyorsul a szívem.
És most itt vagyunk a jelenben. Megkeseredett lelkek, elárvult, megtört remények. Szívem nem dobban már többé soha sem. Vagy talán még is. Néha mikor ránézek még fel-fel gyorsul bennem a vágy, de sajnos napról napra ölik ki belőlem a lelket és minden ilyen irányú gondolatom.
Néhányan azt mondták keressek egy csajt addig, hogy segítsen feledtetni a napokat. Mondjuk én magam nem éreztem hogy felejteni kéne, én minden napot boldogan éltem meg mellette. Persze azért próbálkozások voltak. Egy helyes lány, régi ismerősöm kopogtatott egyszer az ablakomon. Jól el voltam vele egy hétig, de ennyi. Pár csóknál, öleléseknél tovább nem jutottunk. Nem vitt rá a lélek hogy megtegyem, pedig ő nagyon is akarta...
Szóval mára nem maradt semmi más, csak néhány apró, elhaló szívdobbanás.
Szóval mára nem maradt semmi más, csak néhány apró, elhaló szívdobbanás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése