Ki merem jelenteni, hogy semmi bajom az élettel. Az eddigi minden ostorozó, nyíltan vagy épp rejtve gúnyoló modorom, az egész élet és társadalom szemléletem, és minden ami eddig volt most háttérbe szorult. Nem szűnt meg, ilyenről szó sincs, a világ ugyanolyan szar ahogy hagytam. Csak most épp nem érdekel. Néha ki kell emelkednünk a nyomorból, ha nem is fizikai értelemben, de lelkileg mindenképp. Szóval én most körülbelül húsz centivel lebegek a föld felett és nagyon is élvezem.
Egyedül az idővel nem vagyunk jóban. Direkt ki akar cseszni velem. Amikor kéne nem akar az istennek se haladni, máskor pedig versenyt fut velem. Az idő nem létezik. Nálam nem. Pusztán a fény terjedéséről beszélhetünk. Minden más változás az út megtételéhez van kötve. Létezik elméleti megoldás az öregedés kiküszöbölésére, mégpedig a fénysebességgel haladás és a folyamatok lelassulásának eredményéből.
De én nem akarok örökké élni. Csak pont addig ameddig az én kis fénynyalábom elvisz az űrben, mielőtt elhalványul majd felemészti a végtelen. Addig pedig ki akarom használni minden percét, sajnos erre nem mindig van lehetőségem. Máskor pedig órák telnek el szemhunyásnyi idő alatt. Ostoba dolog ez. Bolond volt aki kitalálta.
Valamikor decemberben fejtegettem ezt a témát, egy szempillantás maga az élet. Az idő csak akkor tűnik lomha lassú forgatagnak, ha az eszünket használjuk. Amikor beindulnak az ösztöneink, a tudat alatti érzelmek törnek elő, olyankor már nem beszélhetünk valódi érzékelésről, olyankor megszűnik létezni az idő.
Talán ez lenne az örök élet valódi titka.
Talán csak pusztán boldog vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése