A lehetetlen tehetetlenség

Fizika órán ülök, ő pedig mellettem. Szemeim fénylő, bársonyos haján pihentetem. Gyönyörű szeme megbabonáz. Tenyerem felmelegszik, elképzelem ahogy szorítom kezét. Ő a szemembe néz, rám mosolyog. De én tudom hogy nem úgy néz rám, ő csak úgymond a legjobb barátom.
Aztán eltelik az óra. Kicsengetnek, a sulinak is hamar vége lett. Ő pedig átjött hozzám, elkérni az egyik füzetem. Lassan nyújtom felé, ő a szemembe néz, mosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Halkan duruzsolja felém, köszi!
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám és én ezt tudom.

Másnap ismét találkozunk az iskolában, most is mellette ülök. Egyszer csak elpattan valami, sírva fakad. Sír mert tegnap lett vége a barátjával. Én vigasztalni próbálom, kicsit megenyhül, már nem zokog. Hozzám bújik, szorosan ölel, a szívem ismét gyorsan kalapál. Egy órán át hevert a karomban, remélem már jobb minden. Felkel, a szemembe néz, rám mosolyog, az arcomra helyezi ajkát. Azt mondja, köszi!
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barát legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom.

Szép lassan telnek az évek, sodor az idő mindent tovább. Én még most is őt nézem, gyönyörű ünnepi ruhában, hosszú talárban, az érettségi után. Nézem ahogy átveszi a bizonyítványt, tekintetünk összeér, mélyen a szemembe néz, mosolyog rám. Az ünnepség után még találkozunk, gratulálunk egymásnak. Ő átkarol, szorosan ölel, az arcomra nyom egy puszit. Azt mondja, köszi!
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.

Ugyanoda járunk a főiskolán is, minden nap látom, azóta még szebb lett. Megbabonáz alakja, az elérhetetlen vágyódás. Gyorsan telnek az évek, már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb mind valaha. A fény megcsillan hosszú haján. Már kész nő, és én csak nézem, bálványként imádom.
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.

Azóta ismét rengeteg idő telt el. Már rég nem láttam, csak telefonon hallhatom hangját minden héten. Évekig csak beszélgettünk, meséltük egymásnak szomorú életünk, balul sikerült eseményeit. Aztán egyszer csak megcsörren a mobilom, meghallom a szörnyű hírt. Hosszú, fájdalmas imákat rebegnek a temetésén, a nyitott koporsó felett állok. Arca még mindig bársonyosan puha, haja aranya csillog a napsütésben. Aranyozott pírt csal a késő délutáni lemenő nap selymes bőrére. Szeme már csukva, nem néz az enyémbe soha többé. Fakó ajkai sem ontják a szavakat többé, csak isszák magukba fájdalmas könnyeim. A víz ami máskor életet teremt itt már tehetetlen, hiába várom hogy hozzám bújjon, már nem kapok tőle többé puszit, nem mondja már hogy köszi!
El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt.

Este felmegyek a szobájába, gyönyörű házban lakott. Naplója az ágya mellett fekszik, kíváncsian kinyitom, s a következő sorokat olvasom.
"Rám mosolyog, az arcára nyomok egy puszit... El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom..."