Áldozat

Ajtócsapódás törte meg a viszonylagos csendet. Órák óta üres volt a park, még az állatok is pihentek. Két személy állt a parkolóban. A férfi épp most szállt be az autóba. A nő mellette állt, de ő nem szállt be. Nem szállhatott be. Csak állt az autó mellett némán, már nem törtek elő újabb szavak. Mintha ezer éve nem szólt volna egy szót se, csak peregtek le a betűk a szeme előtt, de nem értette őket, nem hordoztak számára többé jelentést. Csak halkan állt ott, s nézett a messzeségbe. Szemük összetalálkozott. A sötétített üvegen keresztül is ki lehetett venni a férfi könnyektől csillogó arcát. Az arcot amit többé soha sem láthat. Azt ami egy életen át kísérni fogja, egy tátongó lyuk a szíve helyén. A nő már nem tudott sírni. Hetekkel előtte elapadt minden forrás. Egy ideje fényárban úszott s most már nem képes rá. Egy kis idő múlva biztos megsiratja majd, átkozza az egész világot. De most erősnek kell lennie. Ezt már eldöntötte önmagában. Meg kell hoznia ezt az áldozatot. Nem engedheti hogy a férfinek bármi baja essék. Meg kell mentenie. Majd ha már mindenkit megmentett, akkor majd ráér a saját életét rendbe rakni. Ha még lesz majd akkor valami. Lehet hogy el fog veszni a végén, de nem számít. Ez a rendeltetése.

A motor felbőgött, s vele együtt megindult egy folyamat is. A kép amit látott szép lassan elhalványodott, megnyugtató fehér szín vette át a helyét. Egyszer csak néma csend lett. Ott állt egyedül a semmiben. Becsukta a szemét.

A következő kép ismét a parkban. A férfi ott állt előtte. Karjai a hátán nyugodtak. Amaz erősen szorította magához. Emlékek tódultak elő. A kimondott szavak futottak át az agyán. Szájét szóra nyitotta, de a hangja akarata ellenére tört ki belőle.

-Nem menthetsz meg mindenkit. -tört ki belőle.

-Meg kell próbálnom. -súgta a férfi, lágy megnyugtató hangján.

-El fogsz bukni. -sóhajtotta.

A férfi mélyen a nő szemébe nézett. Megszorította a kezét.

-Mindig van remény... -a szavak súlya alatt meginogott a nő, de utána határozottan válaszolt.

-Most én mentelek meg téged. -szigorúan nézett. Arca elkomorodott.

-Az én életem most fabatkát sem ér! -tört ki a férfi végül.

A nő átkarolta, erősen szorította magához. Lágy szavak hagyták el a száját.

-Meg kell tennem.

Beletörődő sóhaj tört elő.

-Sajnálom... -súgta a férfi. szemébe fényt csalt a kései nap, s egy könny csepp nézet vissza rá.

-Szeretlek... -mondta a nő, felhasználva az összes megmarat erejét.

Ajkaik összeértek, még egyszer utoljára...

Egy villanás. Megszűnt a csend, újra felhangzott a motor bőgése. Megszűnt az erős kéz, az ölelés. A férfi a kocsiban ült, indulni készült. Egy utolsó mondat hagyta el a száját.

-Visszajövök érted...

A következő pillanatban már teljes sebességgel haladt. Az autó körvonala szép lassan elmosódott a messzeségben.