Backstab

Nem tudom mit érzek. Nem célom leírni a múltat. Pusztán elmondom mi fáj. Tisztázom magamban.

Nem is tudom hol kezdjem. Fáj az egész szitu.

Zavar az is hogy úgy érzem néhány barátommal nem találom meg a közös hangsúlyt. Bármit mondok eltorzítva hallom vissza. És ez így szar. És nem tudom mit tehetek ellene :(

Valahogy a bizalom meg ezek nekem mindig nehezebben ment. Sőt, úgy igazán megnyílni eddig még senkinek sem tudtam. Vagy nem akartam, vagy csak nem jöttek elő azok a bizonyos szavak. Nekem ehhez idő kell. Talán ő volt az első akinek úgy éreztem meg tudok nyílni. Úgy gondoltam majd idővel előjön minden. És azért próbálkoztam is. És aztán az idő ami eddig mellettem állt, nekem úgy tűnt, most ellenem szegült. Szóval elbuktam.

Elbuktam. Elbuktam? Valószínűleg. Azért az fáj hogy én nem kaptam meg az esélyt. Valahogy én sosem kaptam meg még az életben, pedig úgy hiszem egyszer én is kiérdemelném már. Szóval fáj az hogy hiába próbálkoztam elutasítottak, hogy már nem kell, hiába is csinálom. Akkor még nem estem át a holt ponton, még kellet volna idő az biztos. De mennyi? Egy-két nap? Egy hét? Olyan sok lenne az? Nem hiszem.

Szóval ez ami szar. Hogy amikor én eljutok egy szintre, mindig akkor jön valami váratlan. Valami ami fáj. Ez eddig is így volt. Lassan meg kéne szoknom. De nem fogok beletörődni, nem lesz ez mindig így. Különben értelmetlenné válna a lélekvándorlásos teóriám. Szóval bele fogok vágni újra meg újra. Sokszor el fogok még bukni? Lehet. Majd elválik.

Ennyi az egész? Ennyi? Valószínűleg ezért e megannyi fájó érzés, emlék.
Talán még csak annyit, nem tudom mi van velem. Gondolom el kéne felejtenem meg minden. De nem tudom. Megszerettem. Már akkor amikor még csak barátkoztunk. Nem tudom megmagyarázni.
Ma azon gondolkoztam, ha valóban szeretem akkor meg kéne várnom. Vagy legalább egy esélyt adni a dolognak. Én még nem felejtettem el semmit azokból az éjszakákból, a hajnalig tartó beszélgetésekből. Az ismeretlentől jövő SMS-t, feljönnék e egy kicsit még MSN-re. Igaz aludtam, de felkeltem. Húzott oda valami. ÉS ez még ma sem múlt el. Sőt semmi sem múlt el.

A robotok álmai

Az általunk létrehozott programok csak tudatos munkát végeznek. Csak annyit csinálnak amit a kódjukba tápláltunk.Kivételt képez talán a Windows ami olykor külön életet él.

Ahhoz hogy a robotok külön tudat alatti funkciókat lássanak el, arra lenne szükség hogy ezt is írásba foglaljuk. Egy tudós professzor úgy mondta, néhány szabadon függő kódrészlet, ami később programsorrá áll össze. Ez lenne talán a robotok tudat alatti viselkedése. Pár véletlenszerűen összerendelt parancssor.

Amit tennünk kell az csupán annyi, hogy írni kell egy protokollt, ami a robot "alvási" ciklusában lép életbe. Ez összefogja a kóbor kódrészeket, majd megfigyelés céljából összefűzné a napi adagot. Abból pedig "értelmes" programrészlet jönne elő.

Innen két út nyílik. Egyik hogy a megfigyeléseiről másnap jelentést tesz, a másik hogy létre is hajtja a létrejött utasításokat. A tettlegesebb mód nyilván sok veszélyt hordoz magában. Először megfigyeléseket kell végezni. Elemezni, esetleg megpróbálni irányítani az álmok létrejöttét.

Elképzelhető hogy szegény robotunk heteken át forogna az ágyban, azt hajtogatva hogy gyök-kettő. De még mindig jobb mintha magában újra értelmezné a forráskódokat, s esetleg a robotika három törvényét.

Itt beszélhetnénk arról mit is rejtene magában ha a robot tudatára ébredne, s rájönne mekkora hatalmat tud képviselni. Úgy gondolom, a világmegváltó, vagy a leigázó mesterséges értelmekre még várnunk kell.

Oh csak egyszer

Nekem már nem fáj semmi,
Szeretnéd ezt hinni?
Áldozatot hoztál értem.
Akkor miért fáj minden?
Te megmásztad a hegyed.
Mi megmásztunk egyet?
Oh ha egyszer...


Oh ha egyszer
Alkut kötni az Istennel.
A távolság megszűnne
Ahogy elindulnánk az úton,
Felmásznánk egy csúcson,
Vagy mérföldeket úszunk,
Oh ha egyszer...

Nem akarsz fájdalmat okozni
Szavaid mélyen belém marnak,
Váratlan seb, s most rombol.
Szívünkben ősi vihar tombol.
Te megmásztad a hegyed?
Te és én, megpróbálnánk egyet,
Csak így lehetünk boldogok.
Oh ha egyszer...


Oh ha egyszer
Alkut kötni az Istennel.
A távolság megszűnne
Ahogy haladnánk az úton,
Túl egy újabb csúcson,
Túl megannyi csókon.
Oh ha egyszer...

Vége?

Vége.

Hogy miért?
Talán mert túl szép volt minden.
Túl szép hogy igaz legyen.

De legalább most már tudom milyen a tökéletes, és hogy milyen nem lesz soha.

Nem menthetek meg mindenkit.
Magamat sosem.

Megint tudok írni.
Suliban írtam egy novellát. (Ez előtti poszt)

Anyum írt régebben egy verset, és sajnos megint igaza volt.

Áldozat

Ajtócsapódás törte meg a viszonylagos csendet. Órák óta üres volt a park, még az állatok is pihentek. Két személy állt a parkolóban. A férfi épp most szállt be az autóba. A nő mellette állt, de ő nem szállt be. Nem szállhatott be. Csak állt az autó mellett némán, már nem törtek elő újabb szavak. Mintha ezer éve nem szólt volna egy szót se, csak peregtek le a betűk a szeme előtt, de nem értette őket, nem hordoztak számára többé jelentést. Csak halkan állt ott, s nézett a messzeségbe. Szemük összetalálkozott. A sötétített üvegen keresztül is ki lehetett venni a férfi könnyektől csillogó arcát. Az arcot amit többé soha sem láthat. Azt ami egy életen át kísérni fogja, egy tátongó lyuk a szíve helyén. A nő már nem tudott sírni. Hetekkel előtte elapadt minden forrás. Egy ideje fényárban úszott s most már nem képes rá. Egy kis idő múlva biztos megsiratja majd, átkozza az egész világot. De most erősnek kell lennie. Ezt már eldöntötte önmagában. Meg kell hoznia ezt az áldozatot. Nem engedheti hogy a férfinek bármi baja essék. Meg kell mentenie. Majd ha már mindenkit megmentett, akkor majd ráér a saját életét rendbe rakni. Ha még lesz majd akkor valami. Lehet hogy el fog veszni a végén, de nem számít. Ez a rendeltetése.

A motor felbőgött, s vele együtt megindult egy folyamat is. A kép amit látott szép lassan elhalványodott, megnyugtató fehér szín vette át a helyét. Egyszer csak néma csend lett. Ott állt egyedül a semmiben. Becsukta a szemét.

A következő kép ismét a parkban. A férfi ott állt előtte. Karjai a hátán nyugodtak. Amaz erősen szorította magához. Emlékek tódultak elő. A kimondott szavak futottak át az agyán. Szájét szóra nyitotta, de a hangja akarata ellenére tört ki belőle.

-Nem menthetsz meg mindenkit. -tört ki belőle.

-Meg kell próbálnom. -súgta a férfi, lágy megnyugtató hangján.

-El fogsz bukni. -sóhajtotta.

A férfi mélyen a nő szemébe nézett. Megszorította a kezét.

-Mindig van remény... -a szavak súlya alatt meginogott a nő, de utána határozottan válaszolt.

-Most én mentelek meg téged. -szigorúan nézett. Arca elkomorodott.

-Az én életem most fabatkát sem ér! -tört ki a férfi végül.

A nő átkarolta, erősen szorította magához. Lágy szavak hagyták el a száját.

-Meg kell tennem.

Beletörődő sóhaj tört elő.

-Sajnálom... -súgta a férfi. szemébe fényt csalt a kései nap, s egy könny csepp nézet vissza rá.

-Szeretlek... -mondta a nő, felhasználva az összes megmarat erejét.

Ajkaik összeértek, még egyszer utoljára...

Egy villanás. Megszűnt a csend, újra felhangzott a motor bőgése. Megszűnt az erős kéz, az ölelés. A férfi a kocsiban ült, indulni készült. Egy utolsó mondat hagyta el a száját.

-Visszajövök érted...

A következő pillanatban már teljes sebességgel haladt. Az autó körvonala szép lassan elmosódott a messzeségben.

Hétfő van

Reggel van, 7:30.
Az előbb késtem le a buszom, így késni fogok matekról, pedig szeretnék beszélni a tanárral. Szeretném neki megmutatni azokat a dolgokat amiket akkor fedeztem fel amikor Krisztivel házit írtunk. alán majd ha beérek óra végére.

Esik az eső. Van esernyőm. Sárga.
De a mai nap mégsem úgy funkcionál ahogy kéne.
Előreláthatóan szar napom lesz.
Remélem a délután hoz majd enyhülést.

Hülyeséget álmodtam. Mi voltunk benne. A jelenben. Aztán meséltél, és azt mondtad az volt a baj hogy mikor meséltél egy elhunyt rokonról én nevettem. Érdekes a képzelőerőm az biztos. Álmomban elsírtam magam. Ugyanolyan tehetetlen voltam ott is mint most. Annyi különbséggel hogy a fent nevezett vád nem igaz, valójában képtelen. De te ott megláttad bennem, akkor észrevetted azt, amit még ma sem tudnék megfogalmazni. Utána hozzám bújtál, egymást vigasztaltuk, és felébredtem.

Nem tudom mit jelent mindez.

Sosem akartam hibázni, az csak úgy jön magától. A kérdés az, felül tudsz e kerekedni rajtuk. Vagy hogy adunk e esélyt arra hogy az magától megoldódjon.

Fáj hogy mindebből te semmit sem fogsz megtudni. Mert érzem hogy nem tudnám elmondani. Nem tudom miért. Van bennem valami. Amit le kéne küzdenem. És lehet hogy menne egyedül is, de úgy nem akarom. Nem magamnak kell megnyílnom, hanem egy arra érdemes személynek. Akinek szeretnék.

Waiting

Írni akarok de nem tudok. Majd később biztos menni fog.

Szóval most itt vagyok, és lenne mit mondanom, de most nem lehet. Rosszat tettem megint. És a legrosszabb hogy nem én tettem. Nem az a valaki aki kéne hogy legyek. Nem az aki valójában vagyok. Fura. Szar. Fáj.

És szóval nem ez vagyok. Vissza akarok térni oda ahol egyszer megálltam. Néha úgy érzem lehetetlen. Néha nem merem kimondani a dolgokat. Néha nem merem megtenni. De látok rá esélyt. Mindig is láttam. És most úgy érzem megint eltávolodok tőle. Erősnek kéne lennem, de egyedül sosem ment. De, régen igen. De már nem menne. Vagy menne. Nem tudom. Biztos menne, de nem akarom. Mi értelme egyedül. Ha van rá esély hogy ne legyek egyedül, van rá mód hogy ne egyedül keljen megoldani a gondjaim, akkor miért ne? Ez nem függés, ez egy esély, egy lehetőség valami jobbra. Én így látom, én így érzem. Attól hogy eddig még sosem volt ilyen, még lehetne. Esélyt kell rá adnom. Én ilyen vagyok. Ez az én hibám. Ember vagyok.

Én a robot

Úgy gondolom, ez a cím sok ember számára nem ismeretlen. Tegnap néztem meg a filmet, és érdekes gondolatokat váltott ki belőlem. Anyukám azt mondta épp hogy a történet háttere egy Asimov regény. Szeretem Asimovot. A témákat amiket érint, s az üzeneteket amikről eltöprenghetek. Régebben volt pár sztori, tőle, s amint átnéztem a gépem, egy egész E-book gyűjteményt találtam. Köztük volt a fent nevezett film alapja is, elkezdtem olvasni. De ezen túlmenően több története is létezik ami a robotok öntudatát, felébredését taglalja.

Érdekes dolog ez. Arról beszélünk hogy egy általunk létrehozott dolog, ami a logikus gondolkodáson alapszik, logikátlan döntést hozzon. Az egyik ilyen téma a robotok álma. Hogy lehetséges -e a robot álmodjon. Hogy eljusson egy olyan tudat alatti szintre ahol nem használja a logikus agyát. Gondolom sokan foglalkoznak ezzel, hogy létrehozzanak valami olyat ami több mint logikus gondolkodás. Úgy hiszem még magunk sem vagyunk tisztában az álmok természetével. De ettől még logikus válaszokat keresünk rá, logikus módon próbáljuk meg modellezni. Később pedig ezt a logikát akarjuk felhasználni arra hogy logikátlan dolgokat tegyen. Kicsit ironikus, ha jobban megvizsgáljuk a dolgokat. Az emberi logikánkat meghaladó dolgokat akarunk létrehozni, a saját logikus gondolatmenetünkkel.

De azt már észrevettük, általában akkor érünk el sikert, ha hibázunk valahol.

Én nem bukhatok el.

Épp régi kedvenc számomat hallgattam mikor belém csapott egy érzés.
Egy érzés amit már régóta nem tapasztaltam, de most ismét előjött.

Mindig is volt egy olyan hibám hogy könnyen megszoktam a dolgokat, hogy könnyen beletörődtem, illetve beleéltem magam a dolgokba. Mondhatnánk hogy ez nem is olyan rossz, ha valaki gyorsan alkalmazkodik, de itt most nem arról van szó, inkább arról a negatív tartományról, ami mind ezek mögött áll.

Egy idő után, elfelejtem hogyan is kezdődött minden, és elfogy belőlem a küzdés, az akarás. És pont azért mert túl hamar elérem a célokat? Valójában még nem tudom a válaszokat. Keresek csupán. És ameddig lesz miért küzdeni, addig remélem nem is hagy majd alá a vágy, az akarás.

És persze küzdeni fogok továbbra is, elvégre is még nem jött el az idő hogy megpihenjek. Ez volt a baj mindig is, hogy rosszul mértem fel a dolgokat, és túl hamar megpihentem. Pedig még nem szabad megpihennem, erősnek kell lennem.

Mostanában nem éreztem magam mindig jól, nem én voltam. Muszáj leszek visszatalálni oda ahonnan indultam. Mielőtt még elvesztem azokat az értékeket amikért annyit küzdöttem egyszer. Azokat amiken már régóta dolgozok, és már majdnem jól megy minden.

Ja igen a zene: http://www.youtube.com/watch?v=V0wOrcxLwe0
Talán nem is arról szól amit én látok benne, de ahogy mondani szokták a vers akkor tökéletes ha magadat látod benne. Én pedig nagyon sokban veszem észre a tükörképem.

Aki még álmában is szép.

Arra ébredtem hogy a verőfényes napsütés táncot jár az íriszemen. Már reggel van. Pedig, pár perccel ezelőtt még mellettem szuszogott a korom sötét éjszakában. Ott feküdt mellettem a megannyi titkot rejtő sötétségben. Megfáradt teste a karjaimban keresett menedéket. Szorosan öleltem, nem akarom elengedni soha többé. Most pedig már felkelt a nap. Úgy néz ki sokáig aludtam. Nem messze tőlem egy óra kijelzője pislákol, tíz lesz pár perc múlva. Elengedem egy pillanatra, de nem bírom tovább, kezem azonnal visszacsúszik bársonyos bőrére. Majd teszek egy újabb kísérletet az elszakadáshoz. Most sikerült, ott ülök mellette. Hallgatom ahogy megnyugtatóan ver a szíve. Érzem miden egyes rezzenését. Lágy ritmusos szuszogása elringat, ágyba kényszerít. De most nem lehet, el kell jutnom a mosdóig. Próbálok elszakadni, de megrészegít a közelsége. Nézem az arcát, elmerülök a tündéri szépségben. Ő egy angyal. Nem lehet más. Különbem mivel magyarázná hogy minden annyira jó. És ha az, vajon tényleg tovább fog repülni egyszer? Vagy addigra már nekem is szárnyim lesznek, együtt szálhantunk majd szabadon. Tekintetem lentebb csúszik. Nyaka formás vonalai hívogatnak, ismét az ágyba akar csalogatni. Arra kér csókoljam újra úgy mint pár órája. Megérintem. A teste ég a vágytól. Alszik. Egyenletes, ritmusos életszakasz. Fel akarom ébreszteni, hogy ismét szavakat duruzsolhassak a fülébe. Igen, azokba a fülekbe. Azok már sok mindent hallottak, és remélem még sokszor súghatom bele a világ kevéske tiszta gondolatát, az érzéseim, a vágyaim. Ő pedig issza magába a szavaim, akkor is ha néha már fárasztó. Pedig nem akarom lefárasztani, csak mellette mindig megbolondulok. Remélem hogy csukott szemein át egyszer meglátja a komolyabbik énem is. Az amelyik általában ide az írásba menekül. De már nincs hova menekülnie, hisz itthon vagyok. Megérkeztem a számomra kijelölt helyre. Karjai szorosan fonódnak össze ott ahol eddig az én kezem hevert. Az oldalán feküdt, a mellei hívogatóan néznek a szemeimbe. Hasa együtt mozgott a kiáradó levegővel, követte annak minden rezdülését. Combjai összezárva, térde behajlítva. Mögötte még kirajzolódik az én körvonalam. Nem bírom tovább. Visszafekszek. Nem tudom elengedi őt. Olyan szép, gyönyörű, még itt az ágyban is, amikor csapzott hajával rejti el arcát, és most is mikor már mögötte fekszek, szorosan ölelem magamhoz.

A lehetetlen tehetetlenség

Fizika órán ülök, ő pedig mellettem. Szemeim fénylő, bársonyos haján pihentetem. Gyönyörű szeme megbabonáz. Tenyerem felmelegszik, elképzelem ahogy szorítom kezét. Ő a szemembe néz, rám mosolyog. De én tudom hogy nem úgy néz rám, ő csak úgymond a legjobb barátom.
Aztán eltelik az óra. Kicsengetnek, a sulinak is hamar vége lett. Ő pedig átjött hozzám, elkérni az egyik füzetem. Lassan nyújtom felé, ő a szemembe néz, mosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Halkan duruzsolja felém, köszi!
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám és én ezt tudom.

Másnap ismét találkozunk az iskolában, most is mellette ülök. Egyszer csak elpattan valami, sírva fakad. Sír mert tegnap lett vége a barátjával. Én vigasztalni próbálom, kicsit megenyhül, már nem zokog. Hozzám bújik, szorosan ölel, a szívem ismét gyorsan kalapál. Egy órán át hevert a karomban, remélem már jobb minden. Felkel, a szemembe néz, rám mosolyog, az arcomra helyezi ajkát. Azt mondja, köszi!
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barát legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom.

Szép lassan telnek az évek, sodor az idő mindent tovább. Én még most is őt nézem, gyönyörű ünnepi ruhában, hosszú talárban, az érettségi után. Nézem ahogy átveszi a bizonyítványt, tekintetünk összeér, mélyen a szemembe néz, mosolyog rám. Az ünnepség után még találkozunk, gratulálunk egymásnak. Ő átkarol, szorosan ölel, az arcomra nyom egy puszit. Azt mondja, köszi!
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.

Ugyanoda járunk a főiskolán is, minden nap látom, azóta még szebb lett. Megbabonáz alakja, az elérhetetlen vágyódás. Gyorsan telnek az évek, már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb mind valaha. A fény megcsillan hosszú haján. Már kész nő, és én csak nézem, bálványként imádom.
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.

Azóta ismét rengeteg idő telt el. Már rég nem láttam, csak telefonon hallhatom hangját minden héten. Évekig csak beszélgettünk, meséltük egymásnak szomorú életünk, balul sikerült eseményeit. Aztán egyszer csak megcsörren a mobilom, meghallom a szörnyű hírt. Hosszú, fájdalmas imákat rebegnek a temetésén, a nyitott koporsó felett állok. Arca még mindig bársonyosan puha, haja aranya csillog a napsütésben. Aranyozott pírt csal a késő délutáni lemenő nap selymes bőrére. Szeme már csukva, nem néz az enyémbe soha többé. Fakó ajkai sem ontják a szavakat többé, csak isszák magukba fájdalmas könnyeim. A víz ami máskor életet teremt itt már tehetetlen, hiába várom hogy hozzám bújjon, már nem kapok tőle többé puszit, nem mondja már hogy köszi!
El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt.

Este felmegyek a szobájába, gyönyörű házban lakott. Naplója az ágya mellett fekszik, kíváncsian kinyitom, s a következő sorokat olvasom.
"Rám mosolyog, az arcára nyomok egy puszit... El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom..."

Matter of life and death

Ki merem jelenteni, hogy semmi bajom az élettel. Az eddigi minden ostorozó, nyíltan vagy épp rejtve gúnyoló modorom, az egész élet és társadalom szemléletem, és minden ami eddig volt most háttérbe szorult. Nem szűnt meg, ilyenről szó sincs, a világ ugyanolyan szar ahogy hagytam. Csak most épp nem érdekel. Néha ki kell emelkednünk a nyomorból, ha nem is fizikai értelemben, de lelkileg mindenképp. Szóval én most körülbelül húsz centivel lebegek a föld felett és nagyon is élvezem.

Egyedül az idővel nem vagyunk jóban. Direkt ki akar cseszni velem. Amikor kéne nem akar az istennek se haladni, máskor pedig versenyt fut velem. Az idő nem létezik. Nálam nem. Pusztán a fény terjedéséről beszélhetünk. Minden más változás az út megtételéhez van kötve. Létezik elméleti megoldás az öregedés kiküszöbölésére, mégpedig a fénysebességgel haladás és a folyamatok lelassulásának eredményéből.

De én nem akarok örökké élni. Csak pont addig ameddig az én kis fénynyalábom elvisz az űrben, mielőtt elhalványul majd felemészti a végtelen. Addig pedig ki akarom használni minden percét, sajnos erre nem mindig van lehetőségem. Máskor pedig órák telnek el szemhunyásnyi idő alatt. Ostoba dolog ez. Bolond volt aki kitalálta.

Valamikor decemberben fejtegettem ezt a témát, egy szempillantás maga az élet. Az idő csak akkor tűnik lomha lassú forgatagnak, ha az eszünket használjuk. Amikor beindulnak az ösztöneink, a tudat alatti érzelmek törnek elő, olyankor már nem beszélhetünk valódi érzékelésről, olyankor megszűnik létezni az idő.

Talán ez lenne az örök élet valódi titka.
Talán csak pusztán boldog vagyok.

Szünet

Az emberek körülöttem azt mondják nem írok a blogomra már egy ideje. És ha jobban megnéázem valóban nem. Egy ideje már nem törnek elő újabb ötletek. Vagyis hogy törnek, de nem ilyenek. Mostanában nem érzem a szükségét annak hogy a sorok mögé bújjak pár percre. Eddig ha volt valami bajom leültem a gép elé, s hangosan vertem a billentyűket.

Mostanában ilyen ninncs. Lehet ott a gond hogy nincs semmi bajom. Nem történeik semmi szar az életemben. Nem is történik semmi igazán. Jött egy nagy robbanás ami kitöltötte a teret, s az anyagot szerte szórta a végtelenben. Azóta is terjed a messzeségben.

Szóval most nekem eltűnt az idő. Már egy ideje nem akar telni. Megállt egy szerdai napon, és már két hete nem is mozdul sehova. Bár telik az, annak módja és rendje szerint, bennem már nem múlik el semmi. A hatalmas űrt ami eddig tátongott, most felváltota az ősrobbanás.

Most lelkiekben ott tartok, amikor az új galaxisok születnek. És várom is hogy közösen újakat készítsünk. A világűr végtelen, s megannyi hely, annyi kimeríthetetlen téma. Oly sok még ki nem mondott gondolat, oly sok amit még el fogok mondani. Minden ami most vagyok, én magam. Ezt adom. Ez vagyok. Bár még magam sem látom tisztán a tükörben, most úgy néznek rám, hogy látnak is.

Szerelmes vagyok.

A boldogság nyomában

Régebben sokat tűnődtem azon vajon hol keressem, miben találom majd meg a boldogságot. Úgy éreztem minden adott ahhoz hogy megtaláljam. Mára egy kicsit megfordult a kocka, megtaláltam a nagybetűs Boldogságot. Problémáim most már csak a minden adott, kérdése körül forognak. Ugyanis nem mindig állnak rendelkezésemre a szükséges erőforrások

Szokták mondani a pénz nem boldogít, aztán hozzátették, de a hiánya boldogtalanná tesz. Amikor ezen a témán rágódom, mindig arra jutok, hogy bár a boldogságot pénzért nem lehet megvenni, mégis csak kell egy ideális anyagi háttér. Lévén én nem valami tehetős családból származom, így egy kicsit nálam fail ez a téma, de nagyra törő céljaim között azért ott áll egy pár nulla az összeg végén. Itt nem csak arra gondolok hogy kéne egy kocsi, meg egy ház, hanem hogy amikor ott lesz az ideje, ne a pénzem múljon a dolog, múljon bármi. A katonai pálya is ezért vonz valamennyire, mert biztos megélhetést tudna nyújtani. A programozási ismereteimmel, és az apukámmal alkotott duóval pedig szintén be lehetne futni. Csak az ugye nem biztos és fix kereset.

Szar dolog hogy már bármihez is akarok fogni, először azt kell megnézni van e rá lehetőségem. Egy kicsit ilyen szárnya szegett feeling, mert már előre tudom, hogy a céljaim elérésében társadalmi okok akadályoznak, nem pedig az egyén vagy egyéb erkölcsi hanyatlások. Zavar hogy bármihez akar most valaki kezdeni az életben, azt kell mérlegelnie hogy lesz e rá pénze. És azért ez a folyamat nem most kezdődött el. És mondhatnám hogy szar itt Magyarországon, gyanítom ez nem egyéni probléma. Ilyen a rendszer. Taglalhatnám még pár oldalon át hogy mennyire lezuhantak az értékek a világban, és hogy helyüket ostoba bálványimádat vette át, de gyanítom már megtettem, vagy már más előttem.

Vannak más jellegű problémáim is, azok sokkal egyszerűbbek, földhöz ragadtabbak. Az hogy miért nem lehetek együtt a Boldogságommal, talán arra is vezethető hogy sokkal érettebbnek gondolom magam mint az a kis számláló a szívem mellett. És hiába leszek mindjárt tizennyolc, azért nagyon sok kérdésben nem úgy állnak hozzám, mintha ez számítana is valamit. És azért ez néha zavaró, és előjön egy ilyen meg nem értettség érzés, keverve egy kis kisszerű világgal, és még folytathatnám.

Összegezve, ez a világ ahol most élünk egy nagy szar!
De megtaláltam benne a Boldogságom, és már csak a hozzá vezető utat kell végig küzdenem.
Boldog vagyok...