Régebben amikor alkotási pánikról beszélgettem egy "barátommal" még nem tudtam hova tegyem a dolgokat. Most úgy érzem, nem igazi ürességről van szó, pusztán tisztább lett a kép, és a sok kusza gondolat már nem gyötört. Átláttam mindent. Ez volt a baj. Úgy nekem nem megy ha minden tiszta. Valaminek kavarognia kell hogy alkossunk. Valaminek tönkre kell menni hozzá. Valaminek el kell vesznie. Véget kell érnie.
Valóban fel kell áldoznom minden ezért?
"de időtlen álmokat írni nem lehet boldog ragyogásban"
Kengyel Éva
Volt egy srác. Kereste élete értelmét. A lét értelmét. Megbabonázta az időutazásról szóló elméletek gondolata. Versenyezni akart az idővel. A magáévá tenni azt.
???
profit.
Elutazott oda ahol a világ véget ér. Ott talán megtudhatja mi volt az értelme mind ennek. Harminc éves volt már ekkor. Úgy gondolta, ha van is emberi értelemmel felfogható, megmagyarázható dolog, azt itt kell keresnie. Ahol valami véget ér, ott mindig kezdődik valami új. Valójában a világ még nem ért véget itt. Csak az emberiség. A természet megkezdi munkáját, rendbe hozza azt amit mi gyarló emberiség elrontottunk. Miután minden újra virágba borult. Ahogy újra feléledt a természet. A két vándor kiszállt az időgépből. Újrakezdhetik ott, ahol annak idején egy bolond pár elrontotta...
Mikor ezt el kezdtem írni még nem láttam a befejezést. Ez a legjobb az egészben. Hogy még nem látom mi lesz a vége. Erről szólna az egész.
Miért nézek akkor mégis mindig előre?
Emberek... phew.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése