Futott ahogy csak tudott. Készletei már-már kifogytak, energia szintje a padlót súrolta. De súrolta ott még bakancsa is, most százszor elátkozta magában a percet amikor reggel még jó ötletnek tartotta a hideg elleni védelmet. Minden gramm másodperceket jelentett, minden megtett lépéssel egyre közelebb került a célhoz. Tüdeje már sípolt, sosem volt egy sportember, most már nagyon sajnálja hogy nem töltött el több időt a konditermekben. Próbálta felidézni a reggeli utolsó képet a fejében, az arcát. Csak még egyszer látni akarta, ez minden. Fél órája futott megállás nélkül a kihalt utakon. Mindenki otthon ült a szeretteivel. Elbaszott egy este.. Valószínűleg ő volt az egyetlen ember aki az utcákat rótta ezekben a késői órákban. Most nem számított az idő, nem érdekelte hol van, melyik napon, vagy hogy milyen évet írunk. Egyetlen egy gondolat kavargott a fejében, meg kell találnia, most azonnal.. Óráknak tűntek a percek, minden mozdulat az utolsó volt. Azt már nem tudja mióta is fut, csak halad előre a sötét sikátorban. Az erős szél, és a szúrós cseppekben hulló eső már nem tudta lelassítani. Egy kétségbe esett, utolsó reményébe kapaszkodó ember, segélykiáltása ez. Már elfogytak a kibúvók, nincs több lehetőség. Most egyszer utoljára ott lehet, nem szabad elszalasztania.
Lassan feldereng az ismerős panelház képe a ködben. Robusztus vonalai darabokra szelték az összegyűlt párát, óriásként emelkedik ki az áttetsző fura anyagból. Krémes lágy illat terjeng a levegőben. "Talán már el is kezdődött" gondolta. Nem, még nincs itt az ideje. Utolsó lélektartalékait összegyűjtve ront be a bejárati ajtón. Meg lehet az zárva volt, az üveg egy nagy sóhajtással utat engedett hősünknek. Már senki sem zavarhatta meg az idilli hangulatot. Még pár lépcsőfok és megérkezik. Hazaér. Ütemesen kopognak a nehéz talpak a lépcsőház kövezetén, ha nem tudnánk az okát, akár még azt is hihetnénk megőrült. Nem, erről szó sincs. Talán ő maradt az egyetlen ép ember a világon, a világ utolsó pár percében. Lépéseibe beleremegnek a lépcsőfokok, alatta már kezd felsírni a város. Minden megmaradt erejével az ajtónak vetődik, a sarokvas engedékenyen megadja magát. Feltápászkodik a földről, nem is hitte hogy ennyi energia rejtőzik még benne. A következő tíz másodperc lassított felvételként jut el az agyáig. Minden ajtó nyitva, minden villany ég. Kedvese a teraszon áll a szakadó esőben, talán már érzi mi fog történni. Már csak egy utolsó lélegzetvételre van idő, karjai szorosan ráfonódnak a nőre.
-Félek -mondja elhaló hangon. Szeméből jól kivehető volt minden képkocka ahogy pereg le egy egész élet műve. Ahogy a férfi szemébe néz, csak határtalan ragyogást talál, ő már nem fél semmitől. Szemtől szemben állnak, szorosan egymásba kapaszkodva.
-Ne aggódj kedvesem, csak a világ szakadt ketté..
Lassan kezd elgördülni a vakító fénnyel közeledő függöny. Másodpercek lehetnek csak hátra. Egy utolsó csókot erőltetnek a románcba. A nő forró kezei még egyszer utoljára felkorbácsolják az ősi szenvedélyt. Körülöttük fehér fénnyel izzik a levegő, egy pillanat alatt pedig elnyeli őket is a gépezet. Fénysebességgel csapott szét minden irányba a földön, amerre járt, csak kihalt fekete tájakat hagyott maga után, és kimondhatatlan ürességet. S bár az anyag már eltűnt, ők még mindig ott álltak álmaik képzeletbeli erkélyén kéz a kézben, ölelkezve. Egy utolsó energia kitörés hordozza magában a férfi utolsó szavait: "Így pusztítottam el tehát a földet"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése