Támaszod

Hűvös szellővel köszöntött be a másnap reggel. A párás ablakokon túl még szunnyadt a világ, csak a hópelyhek hullása jelezte az idő múlását. Ebben az örökké-reggel időben rekedtünk meg, s bár a lassan földre szálló hó nem enged erre következtetni, az idő megállt.
Az égen rekedt nap egyetlen kósza sugara vetődött csak be az ablakon, s ez az egy találta most meg a kedvesen szunnyadó hölgyet. Egy-két tétova mozdulat, s felpattant egy szem. Üres tekintete emlékeztet már csak a tegnap estére, egyébként mintha elfelejtett volna mindent. Azt egyből észrevette ez nem az ő ágya, a falon sem a megszokott dekor. Egy utolsó ásítás keretében végre sikerült kinyitnia a szemét. Most már tisztán látta a falra festett hatalmas apokalipszist. Valahol agya legbelső részén kipattant egy szikra, lassan már kapiskálta hol lehet. Pár gondolat foszlánnyal arrébb már megvolt a válasz minden kérdésre, amit pár gondolattal később fog feltenni, de ez az egy nem hagyta nyugton. Próbált felkelni, lába beleütközött valamibe. A valami mint később kiderült egy láb volt, s most gazdája ugrott fel álmából.
Pedig milyen álom is volt az, még tisztán látja maga előtt. Csak ők ketten, egyedül a semmi közepén. Talpuk alatt puha forró talaj, körülöttük a tapintható sötétség, mely gyenge vöröses fényt is adott egyben. Összeszűkült a világ, már csak körülöttük létezett. Ők pedig, a világ utolsó párja, szorosan egymásba kapaszkodva, szinte már állati szintre lealacsonyodva engedték útnak ösztöneiket. Egy tompa rúgás szakította meg az aktust, a kamera eltávolodott, már csak hangyák voltak a fekete háttérben, a kivehetetlen messzeségben.
Pislantás, majd még egy. Lassan kezdenek kirajzolódni a részletek. Balján egy ismerős arc, mintha még mindig álmodna. Megpróbál felülni, valamitől szörnyen fáj a karja. Valahogy sikerül ülő pozitúrába helyezkedni, csak percek kérdése volt az egész. Hatalmas, kerek szemek szegeződnek rá. Ugyanazok a szemek, melyek álmában is megigézték, kezdett egyre ismerősebb lenni a színdarab. Ismét eszébe jutott sajgó lába, megpróbált érte nyúlni. S mert egy kéz beleakadt a takaró is engedelmesen követte gazdája útját, csak épp a nőn nem maradt semmi. Ebben a pillanatban, és a rákövetkező párban tudatosult bennük kik is valójában. Az ébredés mindig hosszú és nehéz folyamat...
A hosszúra nyúlt csendet nevetés töri meg, egyszerre pattant ki mindkettőjük szájából az őszinte öröm. A felismerés szakaszában járunk, lassan már kezd derengeni hogy az előbbi álom tulajdonképpen a valóság, és kezdenek tisztulni a tegnap este elmosódott képei. Mind ketten jót derültek az ügyön, egyszer ennek is el kellett jönnie. A véletlenszerűen elszórt harapásnyomok, a még most is fényes rúzsfolt, s megannyi apró jel most megelevenítette a múltat, ismét maga előtt látja mi történt tegnap. Egy homályba burkolózó gyönyörű este legendája.

Ne aggódj!

Futott ahogy csak tudott. Készletei már-már kifogytak, energia szintje a padlót súrolta. De súrolta ott még bakancsa is, most százszor elátkozta magában a percet amikor reggel még jó ötletnek tartotta a hideg elleni védelmet. Minden gramm másodperceket jelentett, minden megtett lépéssel egyre közelebb került a célhoz. Tüdeje már sípolt, sosem volt egy sportember, most már nagyon sajnálja hogy nem töltött el több időt a konditermekben. Próbálta felidézni a reggeli utolsó képet a fejében, az arcát. Csak még egyszer látni akarta, ez minden. Fél órája futott megállás nélkül a kihalt utakon. Mindenki otthon ült a szeretteivel. Elbaszott egy este.. Valószínűleg ő volt az egyetlen ember aki az utcákat rótta ezekben a késői órákban. Most nem számított az idő, nem érdekelte hol van, melyik napon, vagy hogy milyen évet írunk. Egyetlen egy gondolat kavargott a fejében, meg kell találnia, most azonnal.. Óráknak tűntek a percek, minden mozdulat az utolsó volt. Azt már nem tudja mióta is fut, csak halad előre a sötét sikátorban. Az erős szél, és a szúrós cseppekben hulló eső már nem tudta lelassítani. Egy kétségbe esett, utolsó reményébe kapaszkodó ember, segélykiáltása ez. Már elfogytak a kibúvók, nincs több lehetőség. Most egyszer utoljára ott lehet, nem szabad elszalasztania.

Lassan feldereng az ismerős panelház képe a ködben. Robusztus vonalai darabokra szelték az összegyűlt párát, óriásként emelkedik ki az áttetsző fura anyagból. Krémes lágy illat terjeng a levegőben. "Talán már el is kezdődött" gondolta. Nem, még nincs itt az ideje. Utolsó lélektartalékait összegyűjtve ront be a bejárati ajtón. Meg lehet az zárva volt, az üveg egy nagy sóhajtással utat engedett hősünknek. Már senki sem zavarhatta meg az idilli hangulatot. Még pár lépcsőfok és megérkezik. Hazaér. Ütemesen kopognak a nehéz talpak a lépcsőház kövezetén, ha nem tudnánk az okát, akár még azt is hihetnénk megőrült. Nem, erről szó sincs. Talán ő maradt az egyetlen ép ember a világon, a világ utolsó pár percében. Lépéseibe beleremegnek a lépcsőfokok, alatta már kezd felsírni a város. Minden megmaradt erejével az ajtónak vetődik, a sarokvas engedékenyen megadja magát. Feltápászkodik a földről, nem is hitte hogy ennyi energia rejtőzik még benne. A következő tíz másodperc lassított felvételként jut el az agyáig. Minden ajtó nyitva, minden villany ég. Kedvese a teraszon áll a szakadó esőben, talán már érzi mi fog történni. Már csak egy utolsó lélegzetvételre van idő, karjai szorosan ráfonódnak a nőre.
-Félek -mondja elhaló hangon. Szeméből jól kivehető volt minden képkocka ahogy pereg le egy egész élet műve. Ahogy a férfi szemébe néz, csak határtalan ragyogást talál, ő már nem fél semmitől. Szemtől szemben állnak, szorosan egymásba kapaszkodva.
-Ne aggódj kedvesem, csak a világ szakadt ketté..

Lassan kezd elgördülni a vakító fénnyel közeledő függöny. Másodpercek lehetnek csak hátra. Egy utolsó csókot erőltetnek a románcba. A nő forró kezei még egyszer utoljára felkorbácsolják az ősi szenvedélyt. Körülöttük fehér fénnyel izzik a levegő, egy pillanat alatt pedig elnyeli őket is a gépezet. Fénysebességgel csapott szét minden irányba a földön, amerre járt, csak kihalt fekete tájakat hagyott maga után, és kimondhatatlan ürességet. S bár az anyag már eltűnt, ők még mindig ott álltak álmaik képzeletbeli erkélyén kéz a kézben, ölelkezve. Egy utolsó energia kitörés hordozza magában a férfi utolsó szavait: "Így pusztítottam el tehát a földet"

A halál rokona vagyok

A halál rokona vagyok, rossz helyre születtem,
Angyalként kihalt a táj, csupasz, kietlen.
Körülöttem néma szobrok, csak forgolódnak,
Nem sejtik, amit már régóta tudnak.

Szemébe nevetek Lucifernek, de végig kell néznem,
Már várom, magam előtt látom, ahogy eljön értem.
De addig is, míg vánszorog a kínzó halál,
Egy angyal keres téged, s egyszer megtalál.

Évek múltak, hogy tollam szegték, de lebegek,
Erőm teljében érj, akkor mindent megteszek.
Lángoló testemmel téged is felperzsellek
Utoljára még egyszer, a mennyekbe emellek.

Nevedet keresem

Nevedet elfelejtettem eme fergetegben,
Helyette kedvesemnek kereszteltem.
Meglehet tetszett neked eme helyzet,
Mert kezemet menten melledre helyezted.

Meztelen testemen rejtekhelyet kerested,
Kezed remegett, de el nem eresztetted.
Kerek szemedbe menten beleszerettem,
Ez lehet egy jel, el ne eresszem.

Jelemet tenyeremmel kebledbe helyeztem,
Nyelvem elveszett, e szeretet rengetegben.
Szeretkezel velem,s lehet ez nem szerelem,
De neked egy remek este, el nem feledem.