Ikarusz utolsó szárnycsapása

Egy szép napos keddi délelőttön kezdődött minden... Vagy talán szerda? Szerda volt, minden héten ezen a napon mossák le az épület ablakait. Ma is vagy négy munkás lógott le a magasból, végezték megszokott rutinjukat, egy kis aprópénzért.

Ez a nap kicsit más volt mint a többi megszokott októberi délelőtt. Bár a légkörünk már több tíz éve már csak széndioxidból és egyéb szennyekből állt, a nap most mégis erősebben tűzött. Pár saroknyira merészkedtem én is, az egyik helyi bandával volt megbeszélni valóm. A héten szünetelt az oktatás, és szerettem volna beújítani valami mókát az estéhez. A legjobb helyen jártam. Csak pár banda terjesztette az új anyagot, még nagyon ellenőrzik. Azt mondták többen is belehaltak, vagy kiforrt az agyuk, vagy valamelyik csatornában végezték, miután leállt a szívük még a kóstolókor. Tudni kell mértéket tartani, mindig ezt mondogatom, egyelőre nem voltak még ilyen gondjaim. Elixír, ez volt az utcai neve, napok alatt függővé vált tőle az ember. Nem akartam rászokni, csak kíváncsi természettel születtem. Ha valami újat terítettek, mindig elsők között álltam, hogy kipróbálhassam.
-Tessék kölyök. Ez elég lesz vagy két alkalomra, csak óvatosan vele...
Egy szakadt troll volt a kapcsolatom. Arcát sebhelyek borították, egy hatalmas vágás szelte ketté a bal szemét, a homlokától egészen a szája csücskéig. Arcára kiültek már a ráncok, legalább negyvennek tűnt, pedig csak 23 volt. Utáltam ha kölyöknek hív, hiszen csak négy évvel volt öregebb. De nem szóltam érte soha, tapasztalt vén róka volt a kora ellenére, nagyon sok bandaháborút megjárt alak. Azt mesélik egyszer egyedül hagyott helyben három kötekedő tagot a keletiektől. Aki igazán ismerte megbízott benne, ennél biztosabb helyen aligha lehet az ember ilyen ínséges időkben.

LXIR, állt a csomagoláson. Kíváncsi voltam honnan eredhet a név, és hogy vajon mit tartalmazhat. Hallásból csak annyit tudtam hogy egyszerre felpörget, ellazít, és kilépsz a testedből, le a pokol legmélyebb bugyraiba. Nem is kellett több hogy ráharapjak. Az asztrális élmények mindig is a gyengéim voltak. Még régebben volt egy szer ami pár perce kikapcsolta az agyadat és a klinikai halál szélére sodort. Akkor még nem volt merszem rámenni, szerencsém is volt, az itteni szállítmány selejtes volt, jó páran nem ébredtek fel többé mély álmukból...

Aznap én vigyáztam az öcsémre. Náluk sem volt tanítás, szüleim meg rám bízták hogy bírjam ki hétig addigra hazaérnek. Kedveltem a kis krapekot, de nem bírtam megmaradni vele egy szobában. Egyszerűen zavart a gyermeki ártatlansága. Olyan tiszta volt még szegény, olyan őszinte, és naiv. Leginkább az utolsó, nem bírtam megállni hogy ne meséljek be neki mindenfélét. Ő pedig hálásan itta a szavaim, még akkor is ha a legnagyobb hülyeségeket halmoztam egymásra. Talán csak azt a meghitt gyerekkort irigyeltem tőle ami nekem sosem adatott meg... Talán más volt az oka, már nem lényeges.

-Icha élsz még? -csak negyed órára ugrottam ki, reméltem még nem tett kárt magában. Bár már évek óta nem volt rá példa. Szegény nem tudta hogy a késsel azért vágjuk ketté olyan könnyen a csirkekockákat mert éles. Ha jól emlékszem csak egy apró csokoládémázas cukrot akart velem megfelezni, de én nem figyeltem rá, és teljes erejéből rámarkolt az élére, hogy levegye a számára még nehezen elérhető felső polcról. Ömlött a kezéből a vér, s anyáék már delíriumban voltak, egyedül kellett vele elrohannom a közeli kötözőbe, a tűző napon. Micsoda idők voltak.. Tűző nyári napsütés, oxigén egy száll se, legalább négy évet öregedett a bőröm. Az én hibám volt, és meg is fizettem érte.
-Nyugi Daedalus, már tudok vigyázni magamra. -jött ki elém mosolygós arccal, és én ilyenkor utáltam. Ő mindig boldog volt, én pedig csak nagyon ritkán, ha épp el tudtam csípni egy jobb szállítmányt.
-Kár... Reméltem lesz valami izgalom itthon. Nincs kedved játszani a katonáiddal? Egy pár perc és én is csatlakozok.
Válasz nélkül nevetve rohant a szobába, ritkán vagyok ilyen kedves hozzá, többnyire csak feldugom magam a hálóra és nézek valami bugyuta csatornát ami illik az adott anyaghoz. Ez a nap most más volt, éreztem hogy egy kicsit vele kell lennem. Már rég nem játszottam efféle hülyeségekkel, itt volt az ideje egy kis nosztalgiának. Mikor én voltam gyerek még nem volt pénzünk ilyesmire. Mióta apát kinevezték a központi elosztónak egészen máshogy alakultak a dolgok. Egyre többen jártak hozzánk egy kis megváltásért, és egyre többen fizettek is érte. Beindult az üzlet. Jól éltünk.

Hallottam ahogy a nagyszobában már borítja ki a dobozokat, izgatott volt, rég voltunk együtt mint öcsi és bátyja. Én jóval lassabban mozogtam, a kinti levegő minden energiámat elvette. Betántorogtam a fürdőszobába és elővettem a kis zacskót a farzsebemből. Még szerencse hogy nem volt sehol rutinellenőrzés, ennél hülyébb helyre nem is tehettem volna. Ott helyben agyon lőtt volna valamelyik barom. Két chip volt a mai zsákmány, gondoltam kipróbálom még az éjszakai bulizás előtt. Meglepően kicsi volt, a lapka is olvadozott a kezem melegétől. Nem is húztam tovább az időt, gyorsan becsatoltam. Egy pár percig még álltam ott a tükör előtt, lezüllött ikertestvéremet nézegettem a tükörben. Vártam hogy mikor fog beütni végre, de csak Icharus bökdöste a derekam hogy mikor megyek már.
-Az micsoda? -kérdezte a szokásos "mindent tudni akarok" ártatlannak csengő hanglejtésével.
-Csak egy új izomerősítő, holnap reggel úszni megyek amíg nem kel fel a nap.
-Mehetek én is veled? A héten nem voltunk a sulival. -olyan szomorú képet vágott hogy kénytelen voltam megígérni neki hogy elviszem.

Már a szobában játszottunk egy ideje mikor végre éreztem hogy pezseg valami ott belül a szemem mögött. Hirtelen vibrálni kezdett a kép, minden olyan fényes lett, majd hirtelen elsötétedett. Ez a fura váltakozása a teljességnek és a semminek teljesen hatalmába kerített. A bágyadt októberi napfény csak úgy elárasztotta a szobát minden szívverésemre, ami most szokatlanul gyorsabb volt a kelleténél. Madarak szálltak el az ablakunk előtt, ilyen tájt költöztek el délre, itt már kibírhatatlan volt az élet. Katonás rendben, V alakban száguldoztak az épületek csúcsai felett. Belemardostak a felhőkbe majd zuhanórepülésben mutogatták a nem rég tanult trükkjeiket. Ha egy kicsit nyitottabb lettem volna a természet ezen értékeire még csodáltam is volna a bemutatót.
-Nézd Dead! Igazi griffmadarak!
Először nem értettem mire mondja. Megdörzsöltem a szemem és csak ugyan igazi tollas griffek repkedtek az égen. Legtöbbjük egy csapatban várakozott a közeli toronyház felett, úgy ötven méterrel a fejünk felett. Pedig mi sem laktunk alacsonyan, átlagemberhez mérten az 56. emelet még igen jónak számított. Ez volt minden értékünk annak idején.
-Vajon mit csinálhatnak ilyen tűző napsütésben? Hiszen már több tíz éve kihaltak. -utoljára egy régi kétdimenziós dokumentumfilmben láttam ehhez hasonló tollas isteneket. Nem tudtam mire vélni a jelenlétüket.
-Mi van akkor, ha értünk jöttek? Lehet meghallották valamelyik éjszakai fohászom! -szegény Icha mindig is hitt az ilyesmiben, én meséltem neki istenekről és démonokról, de csak azért hogy takarítson helyettem, hisz azt senki se szeretné ha egyetlen szeretett öccsét elragadná a tisztító tűz amiért nem söpörte fel a konyhát.
-Nem hiszem... Nézd milyen alacsonyan szállnak, mintha terveznének valamit.

Pár percnyi csodálkozás után végre megmozdultak, zuhanórepülésben indultak el lent maradt társaikért. Ahogy lenéztem, a csontomig rázott a hideg. Hangyák. Mindenütt hangyák mászkáltak az úton. Szép katonás rendben meneteltek a házak között, feketére festették az utakat. Az egyikük a sarkon valami vezérféle lehetett, mindenkinek papíron osztogatta a haditervet. A griffek elsuhantak előttünk, egyenesen az ablakok mentén szálltak alá. Valahol a negyedik emelet környékén hirtelen irányt változtattak, hogy elkerüljék a becsapódást. Akkor vettem észre azt a pár hangyát felfelé mászni a párkányokon. Lassan de biztosan haladtak felfelé. Értünk jöttek.
-Állj távolabb Icha, ezek veszélyesek is lehetnek. -de neki addigra már szárnyai nőttek, és hegyes csőréből lágy trillákat csipogott. Karmai között tojásokat markolászott, biztos segíteni akart az égben hadakozó testvéreinknek. Én is el akartam emelni párat a hűtőből de addigra már szárnyaim nőttek, és nehezemre esett bármit is megfogni.
-Nyugi, -csicseregte Icharus. -van nálam elég. -Az egyik lábával felém suhintott, nagy nehezen tudtam elkapni azt a pár tojást amit nekem hajított.
-Kapjuk el őket! -kiáltottam, és több se kellett, már tojások százai zuhantak alá a mélybe, egy egy hangyát magukkal rántva. -Egyre többen vannak, nem bírunk velük! -harsogtam túl régi tranzisztoros rádiónkat. Nem tudom apa miért tartotta meg, csak egy adó volt ami még rövidhullámokkal szórt az egész városban. Most mégis kedvel töltött el a jelenléte, egy régi klasszikus szólt még a múlt századból. Iron Maiden, az egyik legfelkapottabb retró manapság. Én magam sosem értettem mit szeretnek ezen az emberek, most mégis együtt rezdültem a gitár húrjaival, éreztem a dob minden lüktetését a szíveben, igazi mennyország tárult elém.

Alig pár méterrel lehettek alattunk a dögök, már nem volt több lőszerünk sem.
-Engem biztos nem kapnak el csicsergett Icha. A következő pillanatban már nekifutásból próbált felszállni a szoba közepén. Már rég ki kellett volna cserélni azt a megrepedt ablakot, még az ő erejétől is megadta magát. Egy határozott mozdulattal tépte át az utolsó korlátot a képzelet és a valóság küszöbén, az ablak darabokra hullott szét. Minden egyes üvegcserép a szivárvány színeiben pompázott, a szoba úszott a teljességben. Rózsa illatát hozta a frissen beáramló szellő.
A nap átkarolta, húzta magához, a feltámadó szél szárnyai alá csapott. Ereje teljében repkedett előttem. Szólni akartam hogy várjon meg, de már nem hagyták el értelmes szavak a számat. Agyam minden apró zugába befúródott a zene. "Fly touch the Sun" Én hiába csapkodtam nem rég nőtt szárnyaimmal, gyenge voltam és esetlen. Ő pedig ott mutogatta magát büszkén az égbolton.

A hangyák végre felértek hozzám. Csáprágóik ütemre csattogtak az ablakban, az egyik megpróbált bemászni, szárnyaimmal próbáltam távol tartani. Megcsúszott, alázuhant a tengernek. A másik ügyesebb volt, mellső karjaival elkapott, majd a földhöz rántott. Egy kisautó parkolt mögöttem, és én ráestem, kettőnk súlya alatt hatalmasat koppant koponyám hátsó szeglete. Valami eldugott kis szigeten már éreztem hogy a fájdalom csak egy arra járó hajóra vár, bármelyik percben ideérhet. Nem is kellett sokat várni, hirtelen elmosódott a kép, majd újra tisztán láttam mindent. Ahol eddig mindent betöltött a fény, s a szivárvány megannyi árnyalata csatázott, most fellegek gyülekeztek, megpróbálták eltakarni a napot. Icha ott állt a párkányon, majd egy pillanat múlva eltűnt. Egy darabig még lebegett, majd zuhanni kezdett. Szélsebesen rótta le utolsó útját. Ahogy közelített egyre jobban látszottak a részletek. Ezernyi hangya vált hétköznapi emberekké, az újságárus a főcímeket olvasgatta a sarkon. Senki se vette észre a zuhanó kisgyereket a fejük fölött. Még egyszer utoljára kitárta megolvadt szárnyait, egy utolsó mély szippantás a romlás virágaiból, próbált ellenkormányozni, hátha még egyszer alá kap a szél és messzire viszi ebből a sivár világból. De a megváltás elmaradt...

Hatalmas csattanással ért földet, az egyik kocsi szélvédőjén. Ő már nem érezte azt a fájdalmat ami a szívemig hatolt. Egy apró kis szúrás a mellkasomban, talpamnál a kihullott műérzet chip. Mindig óva intettek hogy vigyázzak az eltávolításukkal, ez most túl hirtelen jött. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, térdre ereszkedtem, úgy néztem végig a zuhanás utolsó képkockáit. Aztán engem is magával rántott egy kéz, éreztem ahogy a testem egyre távolodik tőlem, és én egyre magasabban szállok. Kopp. Elértem a plafont. Hirtelen zuhanni kezdtem. Elsötétült minden és én átadtam magam a sebességnek. Aztán becsukódott a szemem. Fájó szívvel, de mosolygó lélekkel léptem át a kaput. Egy kaput a sötétségbe...