Az évek jöttek, mentek, lemaradtunk.
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcod a szívemben, elmosódott
A combjaid íve, elsuhant
Éneked, és én nem mehettem utánad
Az élet egyre mélyebb tengerében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek bele emlékedbe,
Tudom hogy az egyetlen voltál a sokból,
Szenvedélyes fellángolás, ó, de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt,
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden képzetemben.
Minden félregombolt farmeremben,
És minden eltévesztett köszönésben,
És minden meg nem írt levelemben,
Az egész elhibázott életemben.
Élsz, és uralkodol örökkön, kedvesem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése